Basic Information Full name: Igor Nikolayevich Vorobyov Date of birth: c. 2064 Place of birth: Yoshkar-Ola, Russia Education: High school diploma; no university degree Igor Position Miner at the Vostok Settlement (Russian sector, Mars), initially a member of Kolyakov's brigade Igor's Story Igor grew up in Yoshkar-Ola, in the back room of a small general store his parents ran, wedged between the main street and an abandoned warehouse. The store was practically his whole life: he learned to count behind the counter, and he learned to be alone in the storeroom. He was a thin, quiet child who would rather straighten the shelves than talk to customers. If someone spoke to him, he would look at the toes of his shoes before answering. There was no task in the store his parents wouldn't trust him with: he hauled the crates, fixed the old cash register, swept up every evening. He never complained. He barely knew how to exist any other way. In the Shadow of the Draft Notice As the war drew closer, his parents started looking at him more and more the way people look at someone they've already begun to mourn. Igor's thin wrists and narrow shoulders had never counted against him at home; they were enough for the store, and Igor was a very good boy. But they knew what that would mean in a uniform. Igor himself rarely spoke of it. When the draft notice came up at the dinner table, he would just lower his head, as if silence could put off the inevitable. The Parents' Decision They heard about the Mars recruitment drive on the radio. His mother raised the idea one evening after closing, over dinner. Only one thing mattered: getting their son as far as possible from what was waiting for him at home. If Mars meant Igor would stay alive, then Mars was the answer. Departure When Igor applied, he told no one the real reason for his decision. He was ashamed of it. For months he talked about wanting adventure, about wanting to see what was out there; it was easier to believe that than to admit what he was running from. He landed at the Vostok Settlement at twenty-three, with a single bag of clothes and the same old, involuntary habit of looking down whenever someone spoke to him. The First Sol, the story of Elena Markova's arrival on Mars. A sci-fi novella that serves as a direct prequel to the novel Icarus, published in 2026. Disclaimer: All characters, events, and storylines presented on this website are entirely fictional. Any resemblance to real persons, living or deceased, is purely coincidental. The characters' visual depictions were created using AI-generated images and are for illustrative purposes only. All rights reserved. @BugarszkiZsolt

Something new is coming to the MÍTOSZ universe, and you can be among the first to hold it. Pre-order The First Sol → https://forms.gle/5V2hjZHa1uQF65pY6 The First Sol - is the newest chapter in the MÍTOSZ series: a hard sci-fi story set on Mars, in the same world as ICARUS. It's shorter than a full novel - around 200 pages - but it carries the same weight: a colony under pressure, characters forged by it, and a story that begins the moment you arrive. It's coming soon. And before it goes live everywhere, we're opening pre-orders - with a launch offer that won't repeat. The first 10 people to pre-order get the ebook completely free. Every pre-order after that gets the ebook for $1.99 - instead of the $3.99 it will cost everywhere else once it's published. Why Pre-Order? Be first. You'll read The First Sol before it's available anywhere else - before Amazon, before the wider release. Lock in the price. $1.99 now, or possibly free - versus $3.99 later. Support independent sci-fi. The First Sol is self-published, no publisher, no gatekeeping, just the story, direct from the author to you. Join the MÍTOSZ universe early. If you've read ICARUS, this is your next stop. If you haven't, this is a shorter, faster way in. How It Works Click the pre-order link below. Confirm your spot with your email - this reserves your place in the free-or-discounted queue. When The First Sol is ready, you'll be the first to know - and the first to receive it, at your locked-in price. Already read ICARUS? The First Sol takes place in the same Mars colony universe - a new entry point into the world, with a new story and a new voice. Questions about the pre-order? Contact the author directly, I am happy to help. Zsolt Bugarszki zsoltbugarszki@mitosz.com

Vosztok telep a Marson – Mars-év 69, 48. sol (2083. január) Az érkezés Elena Markova minden sejtjében érezte, hogy újabb helyre érkezik. Még súlytalanságban lebegtek. Vállig érő szőke haját hátrafogta, és megkezdte az előkészületeket. Ideges volt, de nagyon szerette volna, ha ezt nem látják rajta. Rajta kívül még négyen érkeztek a turnussal. Négy hónapon át voltak összezárva ebben a robusztus szállítóhajóban, Elena mégsem érezte egy centivel sem közelebb magához a három férfit. A leszállás megkezdéséig még mindig kilencven perc volt hátra. Unottan rögzítette a súlytalanságban lebegő tárgyakat, és lezárta a személyes tárolóit, miközben a mellette álló idősebb férfi lekapcsolta a nem létfontosságú fedélzeti modulokat. Minek jön ez ide ebben a korban? – gondolta Elena valahányszor ránézett az ötvenes, őszes halántékú alakra. – Egy bányába megyünk, nem szanatóriumba. Egymás után felvették a Sokol-M típusú vészhelyzeti ruhát, amelynek már a gondolatától is felfordult Elena gyomra. Leszálláskor és felszálláskor kellett viselniük, és még élénken élt benne a négy hónappal korábbi felszállás emléke. Ez volt az első űrutazása. Valamikor arról álmodott, hogy mérnökként az orosz űrprogramban kap majd munkát. Ehelyett egy kazah gáztelepen kötött ki, amelyet a kínai megszállók üzemeltettek. Pusztán azért, mert orosz volt, kirakták. Fanyarul elmosolyodott, amikor erre gondolt. – Végül is nekik köszönhetem, hogy bekerültem az űrprogramba. Ha nem rúgtak volna ki, most is ott dolgoznék. A ruhában elhelyezett érzékelők lassan életre keltek, az ülésével szemközti kijelző pedig rideg kegyetlenséggel írta ki az állapotát. A szíve túl gyorsan vert. Az izmai megfeszültek. Alacsony HRV. Szaggatott légzés. Oldalra pillantott, és egyedül az vigasztalta, hogy a képernyők tanúsága szerint a társai sem voltak jobb állapotban nála. Senki nem beszélt. Amikor végre mind az öten bepréselték magukat a leszállóegység üléseibe, már csak hatvan perc maradt hátra. A protokollt ismertető géphang szenvtelenül sorolta a következő lépéseket. Medenceöv rögzítése. Elena szorítást érzett a medencéjénél. Egy hónapos oktatáson, számtalan gyakorlaton és orvosi vizsgálaton estek át az indulás előtt, most azonban úgy gondolta, ezt az utat egy csimpánz is meg tudná tenni mindenféle felkészítés nélkül. Az űrhajó teljesen automatizált volt. Olyannyira, hogy az utasokon és a szállítmányon kívül senki más nem tartózkodott a fedélzeten. Comb- és vállhevederek rögzítése. Egy mesterséges intelligencia által vezérelt géphang beszélt hozzájuk, és a jelek szerint a rendszerek olyan stabilak voltak, hogy akkor sem tudtak volna kárt tenni bennük, ha akartak volna. Amikor az automata rendszer a lábait is rögzítette, a sisak plexije lezárult. Eddig még érzékelte maga körül a kabint. Most személyes tere a Sokol-M belső világára szűkült. Az Automed készenléti szekvenciájának aktiválása. A személyes kijelző EDL-módra váltása. EDL-módban a sisak kijelzője letisztult, adatai éles színekkel vetültek a plexi belső falára. A kabin hangjai egy pillanat alatt tompábbá és távolivá váltak; a géphangot és a többiek hangját most már a fülhallgatón keresztül hallotta. A saját légzése volt a leghangosabb. Elena gyerekkora óta érzékeny volt a szagokra. Egy ismerős szag pillanatok alatt évtizedekkel korábbra repíthette. A Sokol-M fertőtlenítőjének szaga régi kórházakra, különösen a novoszibirszki pszichiátriára emlékeztette, ahol gyakran látogatta az édesanyját, amikor az kórházba került. Az Automed rendszer előkészítette a hányinger elleni beavatkozást, a pánikreakció gyógyszeres kezelését és a keringés stabilizálásához szükséges kompressziós támogatást. A képzésen mindez unalmas felsorolásnak hangzott. Most, hogy a testében sorra jelentkeztek a várható tünetek, Elena legszívesebben azonnal magába fecskendezett volna mindent, amit az injektorok tartalmaztak. Hangtalanul követték a protokoll utasításait, és közben mindannyian úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne a képernyőiken megjelenő adatokhoz. Elena abból is tudta, hogy társai hozzá hasonlóan rossz állapotban vannak, hogy ezúttal még gúnyolódni sem próbáltak. A sisak belső peremén ott volt a hányásfelfogó gallér is: puha, nedvszívó, elszívócsatornákkal bélelt vészmegoldás, amelyről a kiképzésen mindenki úgy tett, mintha nem lenne megalázó. Húsz perccel a Mars légkörének elérése előtt a leszállóegység tompa csattanással vált le a teherhajóról. Rövid, mély hajtóműimpulzus préselte őket az ülésbe: a pályaelhagyó fékezés letérítette az egységet a pályáról. Elena hónapokig egy nagy, lassú hajón élt, amelynek folyosói és közös moduljai a leszállóegységhez képest még tágasnak tűntek. Most rémülten kuporgott egy kapszulába szíjazva, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy túlélje a Mars légkörével való találkozást. A kijelző vöröses narancsszínű adatgrafikákat futtatott, és amikor végre elérték a légkör határát, a hőpajzs felől mély, fenyegető morajlás hallatszott. A kabin először finoman remegni kezdett, majd olyan durva vibráció rázta meg, hogy a hevederek belevágtak Elena végtagjaiba. A sisak belső falán apró páracseppek gyűltek össze, és középen ködös folttá sűrűsödtek. Elena egy ideig csak a saját légzésére próbált összpontosítani. A Sokol-M belső rendszere érzékelte a stresszreakciót, megnövelte a sisak légáramlását, és lassú, hideg ritmusban villantotta fel a kijelző szélén: lélegezz. Hirtelen olyan nyomást érzett a mellkasán, mintha valaki rátérdelt volna. A gyomra kavargott, a látómezeje beszűkült, és azt gondolta, el fog ájulni. A Mars nem fogadta őket. Nekimentek. – Markova, ellenőrizd a rakománygerinc zárját! – hasított az ötvenes férfi hangja a sisak kommunikációs csatornájába. Személyzet nem volt, de parancsnok igen. Emlékeztette magát: Oroszországban, ahol két ember van, az egyiknek mindig parancsnoknak kell lennie. A férfi nem az eszéről volt híres; ezt Elena négy hónap alatt megtapasztalhatta. Parancsnoksága abban merült ki, hogy hangosan felolvasta azokat az utasításokat, amelyeket mindenki látott a képernyőn. Most mégis hálás volt a feladatért, mert visszahozta az ájulás közeléből. Átváltotta a képernyőjét, és azonnal feltűnt neki, hogy a tehergerinc egyik szenzora ingadozó értékeket mutat. Intenzív lassuláskor egy több tonnás alkatrészcsomag úgy viselkedhet a szűk raktérben, mint egy lövedék. A rögzítés valóban megcsúszott egy hajszálnyit. Kiadta a parancsot a tartalék feszítő aktiválására. A fő retesz eleve tartott; ez csak a biztosíték biztosítéka volt. Elena már korábban is észrevette, hogy a teljesen automatizált rendszerben ilyen apró feladatokat valószínűleg azért bíztak az utasokra, hogy fenntartsák a kontroll legalább minimális látszatát. A válaszát megpróbálta a lehető legrövidebbre fogni, nehogy a mondat közepén hányja el magát. – Kész. A hőpajzs hatalmas csattanással vált le, amit újfajta vibráció követett. A jármű alja megnyílt, és működésbe lépett a fékezőhajtás. Érzékelők és radarok tucatjai navigálták a leszállóegységet a Vosztok telep felé. – A szél betemette a padot – szólalt meg Elena szomszédja, a huszonhárom éves Igor, aki négy hónapig a kalandvágyról beszélt, míg mindenki számára világossá nem vált, hogy valójában a katonaság elől menekül. Elena csodálkozva nézett körül, vajon honnan olvasta fel a fiú ezt az adatot, mert kizártnak tartotta, hogy önálló megfigyelés eredménye lenne. – A rendszer most összeveti a valós terepet a leszállási térképpel. Meg fogja találni a telepet – jegyezte meg Elena. Az öt utas közül ő volt a legképzettebb. Ez persze egyetlen lépéssel sem vitte közelebb ahhoz, hogy parancsnok lehessen. Mintha csak igazolná a jóslatát, megszólalt a rendszer: – Az elsődleges leszállóhely elérhetetlen. Átállás a tartalék fogadópadra. A kommunikációs csatornán éles recsegés hallatszott. Először nem lehetett kivenni semmit, de mind az öten felkapták a fejüket. Hónapok óta nem kommunikáltak valós időben a külvilággal. – Mi van, srácok? A hátsó bejáraton jöttök? Az érces hang gazdája két mondattal az előírt protokoll több pontját is megsértette, de ez sem akadályozta meg az érkezőket abban, hogy örömükben majd kiugorjanak az ülésükből. – Vosztok, mi így szeretjük… – röhögött fel a parancsnok. Elena a szemét forgatta az alpári humor hallatán, de valójában neki is a torkában dobogott a szíve attól, hogy végre igazi emberi hangot hallott a külvilágból. A kabin már nem úgy remegett, mint a légkörbe lépéskor, hanem mély, ritmikus lökések rázták. Ezek először az ülésbe préselték, aztán rángatni kezdték a testét, majd végre minden könnyebbé vált. A leszállás nem volt sima. Az első találkozás elég volt ahhoz, hogy a fiatal mérnöknő megértse: ezt a szót a Marson jobb elfelejteni. Itt semmi sem megy simán. A kapszulából semmit sem láttak, de a leszállóláb csattanása, az erős oldalirányú billenés és a protokoll „Hajtóművek leállítva” jelzésének felvillanása a napnál is világosabban jelezte, hogy megérkeztek. Hirtelen minden zaj megszűnt. Elena saját légzése furcsán felerősödött, és most tudatosult benne az érzés: mintha a gyomrát és a karját lefelé húznák. Súly. Nem akkora, mint a Földön, de súly. Az eltelt négy hónapnyi súlytalansághoz képest ez is durva visszatérést jelentett a testbe. Még legalább tíz percig semmi sem történt. A rendszer automatikus ellenőrzést futtatott: megvizsgálta a maradék hajtóanyagot, a leállt hajtóművek forró felületeit, a szerkezet és a leszállólábak dőlésszögét, a felvert törmelék ülepedését, a külső nyomást, a porterhelést és az elektrosztatikus töltést, valamint az utazók ruházatát és tömítéseit. Mindenekelőtt pedig az érkezők fizikai állapotát ellenőrizte. Néma csendben várták ki ezt a tíz percet. A kijelzőt bámuló Elenának – maga sem tudta, miért – a szibériai beléptetőkapu piros fénye jutott eszébe. Nap mint nap a kínai ellenőrzőpont katonáit kijátszva csempészett át rajta alkatrészeket és élelmet a körbezárt lakosságnak. Akkor azt gondolta, ennél már nem lehet lejjebb; az a helyzet maga volt a pokol. De akkor még nem ismerte a Marsot. A tíz perc elteltével a kijelzők egyenként kiírták az egyéni kiszállási engedélyeket. Elena neve mellett nem zöld, hanem sárga jelzés gyúlt ki: JÁRÓKÉPES – KÍSÉRENDŐ. A látása még mindig be-beszűkült, a gyomra kavargott, ezért a rendszer óvatosságból kísérőt rendelt mellé. Kísérendő. Mint egy beteg. Elena összeszorította a fogát. Fénycsík hasított át a fedélzeten, ahogy a rakodórámpa leereszkedett. A szervók rezgése a padlón és a szkafanderen keresztül jutott el hozzá; a ritka levegőn át magából a fémes csikorgásból szinte semmit sem hallott. A rámpa földet érését viszont mély ütésként érezte az egész testében. Ösztönösen megemelte a kezét, hogy megtörölje az arcát, de az ujjai csak az átlátszó polikarbonátnak koccantak. – Rajta – mormolta maga elé. – Csak egy lépés. Felállt. A kijelző sárgán villogott: VÁRJA MEG A KÍSÉRETET. KAPASZKODJON. Elena nem várt. Az izmai tiltakoztak a gravitáció visszatérő terhelése ellen. Lépett egyet a rámpa felé, majd megbotlott, és térdre zuhant a marsi portól már bemocskolt fémlemezre. Ziháló légzése visszhangzott a sisakban. Hirtelen összegörnyedt, és öklendezni kezdett. Megpróbálta visszatartani, de a gyomrából feltörő savas lé a hányásfelfogó gallérba csapódott, és finom permettel beterítette a sisak belsejét. A gallér alatt azonnal működésbe lépett valami: halk szisszenéssel zárt tasakba szívta a savas folyadékot Elena arca elől, a sisakplexi közepére pedig hideg légáramot fújt, hogy lásson valamit. A kijelző sárgáról vörösre váltott: ORVOSI RIASZTÁS. A fogadózsilip felől már indult is felé egy ápoló. A rámpa alján egy magas, komor alak állt marsi kültéri szkafanderben: Ivanov őrnagy, a Vosztok telep parancsnoka. Egy pillanatig csak nézte Elenát, aki azért küzdött, hogy feltápászkodjon a porral borított rámpán. Hangjában ironikus mosoly bujkált, amikor megszólalt: – Szép volt. Üdvözöllek a Marson, Markova. A bolygót, úgy látom, már nem kell bemutatni. Már érzed. A leszállóegység és a telep bejáratához tartó szállítójármű között alig húsz lépés volt. Ezen a rövid úton az öt újonc legalább háromszor esett hasra. A kiképzésen világosan elmagyarázták a jelenséget: túllépés. A Mars felszíni gravitációja a földi gravitáció harmincnyolc százaléka. Elena már otthon kiszámolta, hogy ötvennyolc kilogrammos teste ilyen gravitáció mellett mindössze huszonkét kilogrammnak megfelelő erővel terheli a talajt. Négy hónapnyi mikrogravitáció után most mégis meglepően nehéznek érezte magát. Valami újra lefelé húzta; talpa a talajnak feszült, és szinte érezte belső szervei és vére súlyát. A bajok akkor kezdődtek, amikor megpróbált lépni egyet. A teste váratlanul könnyen megemelkedett. Olyan érzés volt, mintha a lába nem engedelmeskedne neki. Az első lépéssel jóval messzebbre jutott, mint várta. Ez volt a túllépés, amelyet elméletben, tetszetős vizualizációkon olyan okosan elmagyaráztak. Vicces volt látni a marsi videófelvételeket, most azonban ők is részeseivé váltak ennek a tréfának. Minden lépés valószínűtlenül elnyújtottnak tűnt. Elindulni könnyű volt. Megállni, főleg pedig fordulni és irányt váltani szinte megoldhatatlannak bizonyult. A szkafander, sőt az egész ruha valószínűtlenül könnyűnek érződött – addig, amíg meg nem kellett állni benne. A ruha tömege ugyanis nem változott, lendülete pedig tovább húzta. Ettől Elena úgy érezte, mintha a saját öltözéke rángatná. Élete leghosszabb húsz lépése volt ez. Az őrnagy és az emberei türelmesen vártak. Az első esésnél még egy ápoló felsegítette Elenát, és ellenőrizte az állapotát, de amikor látták, hogy jól van, engedték, hogy maga szokjon hozzá az új körülményekhez. A teste fölötti uralom visszaszerzése olyannyira lefoglalta Elenát, hogy gyakorlatilag semmit sem érzékelt a körülötte lévő tágabb világból. A Marsból látott néhány másodpercből csak egy vörös folt maradt az emlékezetében, a telep alacsony, szűk folyosói pedig nyomasztó benyomást tettek rá. Ennyi. Miután bekísérték a kabinjába, zihálva terült el az ágyon, és sisak nélkül próbált mélyeket lélegezni. A kis szobának ugyan volt ablaka, a házigazdák azonban jobbnak látták, ha azon egyelőre zöld erdei felvételeket vetítenek: orosz nyárfaerdőt madárcsicsergéssel és szélzúgással. Elena becsukta a szemét, és átadta magát a hangulatnak. A sisak hűvös légárama után az itteni levegőt langyosnak és sűrűnek érezte. Enyhén poros, fémes szaga volt; Elena azonban a felmelegedett kábelburkolat és a működő elektronika, a szintetikus textíliák, a fertőtlenítőszerek és az emberi jelenlét savanykás szagát is kiérezte belőle. A képernyőn tájékoztatók és szabályzatok szövege futott, de Elena inkább pihenni akart, és legalább gondolatban, legalább néhány percre visszatérni a Földre. Később bejött hozzá valaki a személyzetből, egy tableten átadta neki a telep terveit és egy kis üdvözlőcsomagot, majd mosolyogva felajánlotta, hogy este, ha kipihente magát, nézzen be a kantinba. Este a kantinban A rideg fémfalakról fénycsövek fáradt sugarai verődtek vissza. A légszűrők monoton zúgása úgy lüktetett a helyiségben, mint valami távoli, beteges szívdobbanás. Elena a tálcáját szorongatva keresett egy szabad széket a sarokban. Különösen nehéznek bizonyult egyszerre megtartani a tálcát és összehangolni a lépéseit. Az egész olyan volt, mintha cirkuszi mutatványt hajtana végre. Férfiak és nők ültek az asztaloknál; valamennyien marsi veteránok voltak. Arcuk fakó volt, tekintetük fáradt, de éber. Úgy követték az új jövevényt, ahogyan az ember egy frissen beszerelt alkatrészt figyel: vajon bírja-e majd a terhelést, vagy már az első napon felmondja a szolgálatot. Elena nem várt szívélyes fogadtatást, de ez a néma mustrálás nagyon kellemetlen volt. Ahogy leült, a térde megroggyant, és a fémszék megcsikordult alatta. A tálcáján lötyögő szintetikus püré szagtalan és íztelen volt, az első kanál után mégis hányinger tört rá. Elena ugyan megpróbált aludni néhány órát, de a teste a jelek szerint még mindig nem fogadta el az új valóságot. Kerülte az emberek tekintetét. Helyette a plafont és a falakat vizsgálta. Hamar feltűnt neki, hogy akik eredetileg ezt az állomást építették, még gondosan ügyeltek arra, hogy a vezetékeket fedett csatornákba és süllyesztett vájatokba tereljék. Ez mára legfeljebb emlék volt. A kábelek szabadon futottak a falakon és a plafonon, szigetelőszalaggal rögzítve ott, ahol a tartók már rég elszakadtak. Az ilyen megoldások eredménye mindig ugyanaz volt: a rendszer már csak foltokban működött. A helyiség egyes részeit rendesen megvilágították, más sarkok viszont szinte teljes sötétségbe burkolóztak. Nehéz volt eldönteni, hogy ez szándékos-e, vagy csak így alakult. Elena is egy ilyen sötétebb sarokba húzódott. Észrevétlennek azonban nem lehetett nevezni. Úgy érezte, még így is minden szem rászegeződött. Utastársait sehol sem látta, de tőlük amúgy sem várt támogatást, legfeljebb néhány viccesnek szánt megjegyzést. Egy árnyék vetődött elé az asztalra. Egy magas nő állt meg előtte. Szűk szabású, sötétszürke műszaki uniformist viselt, a mellkasán és a vállán megerősített panelekkel, a derekán széles szerszámövvel. Nem dísznek hordta. A nő sovány, csontos arca mozdulatlan maradt; kék tekintete egy vágószerszám pontosságával mérte végig Elenát, mintha a gyenge pontjait keresné. Barna haját szigorúan hátrafogta, vonásai pedig feszesek voltak, mintha a gravitáció nemcsak a végtagjait, hanem az arcizmait is lefelé húzná. Sem rangjelzés, sem névkitűző nem volt rajta; jelenléte önmagában is elég világosan jelezte a hatalmát. – Markova? – kérdezte szárazon. Elena bólintott. – Ötkor kezdünk – mondta a nő, és már fordult is vissza a kantin homályába, mintha csupán valamilyen adminisztratív feladatot pipált volna ki. Elena hosszú pillanatokig nézte az eltűnő alakot, majd a pürét bámulva, félig magának, alig hallhatóan mormolta: – Amúgy jól vagyok. Kösz. Nem volt ismeretlen számára ez a hideg fogadtatás. A háború óta az emberek sokkal távolságtartóbbak lettek egymással szemben. A szomszéd asztalnál ülő szikár, középkorú férfi oldalra fordult, és csontos ujjával a távozó nő felé bökött: – Ljudmila… Elena összerándult. – Tessék? – kérdezte szárazon. A férfi vállat vont, mintha azt jelezné, hogy nem az ő gondja, ha Elena ijedős. – A főmérnök. Ljudmila Vetrova. Ne várd tőle, hogy megölelgessen. Mielőtt Elena válaszolhatott volna, a háttérből kiáltások harsantak: – Mi van, Volkov? Megtetszett a kis újonc? Még a vén kecske is megnyalja a sót, mi? – Hogy kinyílt a csipád, te taknyos… – morogta Volkov anélkül, hogy odanézett volna. Aztán Elenára pillantott. – Ezek se jobbak, de legalább nem harapnak. Pár nap, és hozzászoknak a képedhez. Te meg a levegőhöz. Elena halvány mosolyt erőltetett. Tudta, hogy itt egy mosoly is valuta. – Elena – mondta röviden. – Misa Volkov – mutatkozott be a férfi. Elena a tálcáért nyúlt, hogy távozzon, de amint felegyenesedett, az izmai ismét elárulták. Megbillent a számára még szokatlan gravitációban, és az egész kantin szeme láttára előrebukott. A tálca tompa csattanással csúszott ki a kezéből a padlóra. Egy pillanatra dermedt csend lett. Aztán, mintha az egész helyiség csak erre a pillanatra várt volna, kitört a hangos, gyomorból feltörő, könnyeket fakasztó hahotázás, amely még a mennyezet acélgerendái között is visszhangzott. Misa Volkov odalépett, hogy felsegítse, de Elena vörös arccal, összeszorított fogakkal kitépte a karját a férfi kezéből. Elindult volna kifelé, de túl nagy lendületet vett. Nem tudott megállni, és teljes erőből nekivágódott a bejárati ajtó fémkeretének. A röhögés most már olyan volt, mintha velük együtt az egész telep rázkódna. A bányászok egymás vállát csapkodták. Elena káromkodva tántorgott ki a kantinból, a szavait elnyelte a csukódó ajtó zaja. Bent a nevetés még percekig tartott. Csak Elena nem tudta, hogy ez minden második évben pontosan ugyanígy zajlik, és hogy mindannyian emlékeznek még az első estére, amikor a Mars térdre kényszerítette őket.

A SOKOL M Az első Sol világában Amikor Elena Markova és négy útitársa megérkezik a Mars közelébe, még nem egyszerűen leszállás vár rájuk. Az előttük álló műveletsor az EDL: Entry, Descent and Landing, vagyis légkörbe lépés, ereszkedés és leszállás. Ez az űrutazás egyik legveszélyesebb szakasza. A leszállóegységnek néhány perc alatt kell lefékeznie a bolygóközi sebességről, átvészelnie a légköri felhevülést, alkalmazkodnia a ritka marsi légkörhöz, majd rakétás fékezéssel biztonságosan talajt érnie. Erre a szakaszra az utasok felveszik a SOKOL M vészhelyzeti nyomásruhát. Ez nem marsfelszíni szkafander, és nem is űrsétára tervezték. A feladata az, hogy megvédje viselőjét, ha a leszállóegység kabinja elveszíti a nyomását, vagy ha az utas szervezete rosszul reagál a gyorsulásra, a rázkódásra és a leszállás fizikai terhelésére. A sisak a ruha szerves része. Elena már nyitott sisakkal ül be az ülésbe, csatlakoztatja a ruha energia-, kommunikációs és levegőellátását, majd a rendszer rögzíti a medenceövet, a comb- és vállhevedereket, valamint a lábtartókat. A sisak hátsó pontját az üléshez kapcsolja, hogy a fékezés és az oldalirányú rázkódás közben korlátozza a fej veszélyes előrebillenését. Csak ezután zárja le a plexit. A lezárással a kabin érzékelhetően eltávolodik tőle. A külső hangok tompábbá válnak, miközben felerősödik a ruha saját világa: a ventilátor susogása, a szelepek kattanása és mindenekelőtt Elena légzése. A légáram hűvösen éri az arcát, a nyakgyűrű a vállára nehezedik, a hevederek pedig minden mozdulatnál emlékeztetik rá, hogy innentől már nem szabadon ül a kabinban, hanem egy túlélőrendszer része. Amikor a személyes kijelző EDL-módra vált, eltűnik róla minden másodlagos információ. Csak a leszállásig hátralévő idő, a repülés aktuális szakasza, a kabin- és ruhanyomás, valamint a legfontosabb életfunkciók maradnak láthatók. A rendszer figyeli a pulzust, a légzésszámot, az izomfeszülést és a szívritmus változékonyságát. Ha a légzés kapkodóvá válik, a sisak kijelzője egyszerű ritmust adhat: belégzés, kilégzés. Nem nyugtatja meg Elenát, csak megpróbálja megakadályozni, hogy a félelem hiperventilációba forduljon. A regénybeli SOKOL M része az Automed rendszer is. Ez nem mesterséges orvos, hanem korlátozott feladatokra programozott automatikus egészségügyi támogatás. Érzékeli a keringési problémákat, kompresszióval segítheti a vér megfelelő eloszlását, és szükség esetén hányinger elleni beavatkozást indíthat. A ruha tehát nemcsak elszigeteli viselőjét a külvilágtól, hanem figyeli is a testét, és bizonyos helyzetekben önállóan reagál rá. A SOKOL M technológiájának egy része valós alapokon nyugszik, más része azonban a regény 2083-as világához tartozó továbbgondolás. A fejlett biometrikus kijelző, az Automed beavatkozásai és az EDL-üzemmód nem a jelenlegi Sokol ruhák dokumentált képességei. Ezek azt mutatják meg, hová fejlődhet egy ma is létező vészhelyzeti nyomásruha további hat évtized alatt. A valódi Sokol története A Sokol nem kitalált név. A сокол oroszul sólymot jelent, és egy szovjet–orosz űrruhacsalád elnevezése. A Sokol ruhák története szorosan kapcsolódik az emberes űrrepülés egyik legsúlyosabb tragédiájához. 1971 júniusában a Szojuz–11 háromfős személyzete sikeresen teljesítette küldetését a Szaljut–1-en, a világ első űrállomásán. A Földre való visszatérés során azonban az űrhajó kabinja hirtelen elveszítette a nyomását. Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev nem viseltek nyomásruhát, ezért nem volt esélyük túlélni a dekompressziót. Mindhárman meghaltak. A tragédia után a Szojuzt átalakították, és kötelezővé tették a vészhelyzeti nyomásruha használatát az indítás és a visszatérés során. Az első Sokol–K ruhát 1973-ban, a Szojuz–12 repülésén használták. Elsődleges feladata ugyanaz volt, mint a regénybeli változaté: életben tartani viselőjét, ha az űrhajó kabinja elveszíti a nyomását. A Sokol tehát nem önálló életfenntartó rendszerrel rendelkező űrsétaruha. Az űrhajón belül viselik, és működés közben annak levegő- és energiaellátásához kapcsolódik. A későbbi Sokol–KV–2 évtizedeken át a Szojuzok jellegzetes fehér indítási és visszatérési ruhája lett. A kozmonauták és a Szojuzzal utazó külföldi űrhajósok az indulás, a dokkolással kapcsolatos veszélyes műveletek és a Földre való visszatérés idején viselték. A ruha felöltése egyszerűbb, mint egy űrsétára szolgáló szkafanderé, de a csatlakozások, a biometrikus pántok és a tömítések ellenőrzése itt is gondos eljárást igényel. Luca Parmitano ESA-űrhajós saját beszámolójában külön említi a belső nyomásréteget, a kommunikációs kábeleket, a biometrikus pántot és valamennyi csatlakozás ellenőrzését. A valódi Sokol–M már ennek a ruhacsaládnak az újabb generációja. A 2010-es évek végén mutatták be az új orosz emberes űrhajóhoz, az Orjolhoz tervezett változatot. A korábbi, személyre szabott ruhákkal szemben állíthatóbb és többször használható konstrukción dolgoztak. A Roszkoszmosz szerint éppen az újrafelhasználhatóság az egyik alapvető különbség a Sokol–KV–2 és a Sokol–M között. Az első Sol SOKOL M ruhája tehát nem a semmiből született technológia. Egy több mint százéves fejlesztési vonal 2083-ra elképzelt tagja: annak a rendszernek a leszármazottja, amelyet egy halálos baleset tanulságai hívtak életre az 1970-es években. A valódi és a regénybeli ruha legfontosabb funkciója ugyanaz marad. Nem arra készültek, hogy az ember meghódítsa bennük a világűrt, hanem arra, hogy életben maradjon, amikor az őt körülvevő vékony mesterséges világ váratlanul cserbenhagyja.

Alapadatok Teljes név: Elena Ivanovna Markova Születési dátum: 2055. március 3. Születési hely: Novoszibirszk, Oroszország Tanulmányok: Gépészmérnöki alapdiploma, Moszkvai Állami Műszaki Egyetem, 2077-es évfolyam Aerospace rendszerek és habitat-mérnöki mesterdiploma, Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem, 2079-es évfolyam Szakosított képzés a marsi kolónia-infrastruktúráról és szélsőséges környezeti túlélésről Elena Markova Beosztás A Vosztok-telep (orosz marsi település) mérnöke, majd főmérnöke Vezető infrastruktúra-szakértő, felelős a település életfenntartó rendszereiért, energiaellátásáért és szerkezeti épségéért Elena története Novoszibirszk, kb. 2060 körül A város sosem aludt igazán. Csak időnként fagyott néma csendbe. A szibériai tél vastagon ült a lakótelepek betontömbjein, egyetlen szürke masszába préselve minden hangot, minden mozdulatot, a remény minden morzsáját. Csúszós járdák kanyarogtak az épületek között, rozsdás korlátok szegélyezték a graffitivel telefirkált falakat, a játszótereket pedig már régen magukra hagyták. Novoszibirszk olyan város volt, amely túl nagy volt ahhoz, hogy bárki is számítson benne, és túl kicsi ahhoz, hogy valaha is nyomtalanul el lehessen tűnni belőle… novoszibirszki otthunkban Elena Markova ebben a zajos csendben nőtt fel. Az otthon hol menedék volt, hol csapda. Anyja törékeny lelke gyakran vezetett pszichiátriai klinikákra, ahol hetekre eltűnt. Apja az alkohol rabjaként alig járt haza, akkor volt nehezebb, amikor otthon volt. Kislányként bátyja még mellette volt, míg előbb az iskola, majd a katonaság el nem vitte. Kamaszkorára a csend egyre súlyosabbá és egyre ismerősebbé vált. Nem volt hangos gyerek. A túlélés nem hangos dolog. A figyelésről, a tanulásról és a világ áramlatainak megérzéséről szól. Bálványozta a bátyját, és még az apját is, vagy legalábbis azt a változatát, akit elképzelt, mielőtt részegen hazaért, készen az ütésre. Elena habár sokat sírt, volt benne valami vad ösztön, ami mindig életben tartotta. Nem akart különleges lenni. Csak túl akart jutni még egy napon. Egy szürke falak és nyikorgó fűtéscsövek közé zárt gyermekkorban ez épp elég álom volt. 2073–2079: Tűz és acél Elena tizennyolc éves volt, amikor a bátyját megölték. Az egyik héten még hangüzeneteket küldött a frontvonalról, a következőn pedig a holmija egy lepecsételt katonai ládában érkezett meg. A temetés rövid volt, egy pópa, egy kimerült tiszt esetlen üzenete. Aztán jött a megszállás. A kínai csapatok 2073 végén vonultak be Novoszibirszkbe. Az utcák egyre feszültebbé váltak. Megfigyelő drónok lebegtek ott, ahol régen galambok ültek, a sikátorokat régen uraló utcai bandák (bratva) pedig föld alatti ellenállási sejtekké alakultak át. Elena nem hazafiságból csatlakozott. Azért csatlakozott, hogy egyen, hogy ne legyen egyedül, hogy túléljen. Ami apró futármunkákkal és üzenettovábbítással kezdődött, hosszú éjszakákká vált: csatornákban kúszva, ellopott áramot vezetve át, vagy fűtésrendszereket foltozva, mielőtt a következő áramszünet valakit halálra fagyaszt. Ez a négy év teljesen átformálta. Megtanulta hogyan legyen láthatatlan a tömegben, hogyan hazudjon, és hogyan javítson meg bármit, ami vezetéken, nyomáson vagy kódon működik. Azokban az években senki nem fogta a kezét, hacsak nem fegyver után kutatva. Négy nehéz év után, 2077-ben kijutott. A Moszkvai Állami Műszaki Egyetemre nyert felvételt, és Elena egy viharvert táskával és egy hamisított úti engedéllyel a kezében átjutott a határon. Moszkva egy másik bolygó volt: piszkos, hideg és túlzsúfolt, de mégis lélegzett. Míg mások bulizni vagy pusztán inni jártak, Elena minden megszerezhető kreditet kihasznált. Tandíját projekt-prototípusok építésével finanszírozta lusta évfolyamtársainak, kollégiumi konyhák bekötésével, tönkrement szellőzőrendszerek újjáépítésével keresett pénzt. Két év alatt végzett el mindent, amihez négy évet szántak volna, és gépészmérnöki alapdiplomáját gyorsított üzemmódban szerezte meg. Aztán újra megtette: felvették a Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem aerospace-programjára, ahol a földönkívüli ipari létesítményekre specializálódott. Dolgozott, tanult, soha nem állt meg. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy összeomoljon. 2079-re új emberré vált. Valakivé, akit a nyomás alatt kovácsoltak ki. És ekkor jött Kazahsztán hívása. 2079–2086: Nincs hova mennie Kazahsztánnak ugródeszkának kellett volna lennie, próbapályának az aerospace-mérnökök számára. Mire azonban Elena megérkezett, az űrprogramból már alig maradt több egy rozsdásodó hangárfal oldalára festett feliratnál. A kínai felügyelet a legtöbb erőforrást gázkitermelés és mélyfúrásos bányászat felé irányította át. A mérnököket terepi fúrótornyokhoz, adattornyokhoz és a szélverte sztyeppén szétszórt automata karbantartó csapatokhoz osztották be. Elena alkalmazkodott, ahogy mindig is szokott. Megtanulta a fúrótornyok ritmusát, a száraz szél keserű fütyülését az ideiglenes szálláshelyek falán, és a hierarchiát a kínai tisztek és a helyi kazah-orosz személyzet elhalványuló maradéka között. Nem vitatkozott. Dolgozott, javított, optimalizált, újrahuzalozott, és túlélt. De sosem tartozott közéjük. Aztán egy napon, minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül, visszavonták a biztonsági engedélyét. Ilyen egyszerűen: a belépőkártyáját deaktiválták, közlekedési kártyáját törölték, az utolsó fizetését pedig határozatlan időre elhalasztották. Nem személyes ügy volt. Orosz volt, és ez épp elég ok volt. Nem ment haza. Nem volt hova visszamennie. Szülei kísértetekké váltak Novoszibirszk romjai között. Bátyja is ott volt eltemetve. Nem volt társa, nem volt kapaszkodója, nem volt következő lépése. Heteken át élt egy bérelt tárolóban Almati külvárosában, hideg tésztán és forralt teán tengődve, testét a kimerültség és a mozdulatlanság zúzta össze. Aztán egy éjjel, egy kölcsönkapott tableten aerospace álláshirdetéseket böngészve, meglátta a hirdetést: „Csatlakozz a Vosztok Előörshöz. A Marsnak mérnökökre van szüksége.” Sokáig bámulta. Nem azért, mert csábítóan hangzott (isten ments), hanem mert nem kért ajánlóleveleket. Túlélési készségeket kért, rendszerismeretet, és hajlandóságot a költözésre. Rákattintott a Jelentkezem gombra. Az Első Sol, Elena Markova Marsra érkezésének története. Egy sci-fi kisregény, ami a 2026-ban megjelent IKAROSZ című nagyregény közvetlen előzmény története. Elena Markova karaktere mindkét könyben megtalálható. Jogi nyilatkozat: A weboldalon bemutatott valamennyi szereplő, esemény és történetszál teljes mértékben kitalált. Bármilyen hasonlóság élő vagy elhunyt valós személyekkel pusztán a véletlen műve. A szereplők vizuális ábrázolása mesterséges intelligenciával generált képek felhasználásával készült, és kizárólag illusztrációs célt szolgál. Minden jog fenntartva. @BugarszkiZsolt

Szingapúrban élő magyar sci-fi szerző vagyok. Nem ebből élek, ez inkább kedvtelés, a saját kreatív energiáim kiélése. Innovációval és társadalmi fenntarthatósággal kapcsolatos tárgyakat oktatok egy szingapúri iskolában. Nagyon érdekel a technológia, de nem önmagáért, hanem az emberekre tett hatása miatt. Tavaly jelent meg az első sci-fi könyvem IKAROSZ címen, saját kiadásban, és most végre, hosszú várakozás után elektronikus könyv formájában magyarul is elérhető. Az IKAROSZ egy lassan építkező, összetett nagyregény, ami az első marsi telepesek életét és viszontagságait mutatja be, több telep és több kultúra nézőpontján keresztül. Ha a technikai világ, a hihető, működő marsi technológia és a politikai-thriller szál érdekel, akkor érdemes elolvasnod a könyvet. Az KAROSZ-t lehet olvasni hard sci-fi szemmel, a mesterséges intelligencia lehetséges jövőjéről szóló elmélkedésként, vagy épp politikai thrillerként. De ha inkább a szereplők és a kapcsolataik érdekelnek, hogy mit tesz egy emberrel, ha az otthonától távol, egy ellenséges bolygón kell újraépítenie az életét, a könyv legalább ennyire szól erről is. A regény több telep, több kultúra szemszögén keresztül mesél, és minden telepnek megvan a maga emberi drámája: veszteségek, szövetségek, kompromisszumok. Ha szereted azt, amikor egy sci-fi nem csak a technikáról, hanem az emberekről szól, ez neked való olvasmány. A könyv egyelőre elektronikus ekönyv formátumban érhető el a következő űonline felületeken: Gumroad: https://zsoltbugarszki.gumroad.com/l/ikarosz eKönyv: https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szorakoztato-irodalom/sci-fi/zsolt_bugarszki-ikarosz Libri: https://www.libri.hu/konyv/zsolt_bugarszki.Ikarosz.html Bookline: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Zsolt_Bugarszki_Ikarosz&type=250&id=69664 dibook: https://dibook.hu/konyv/ikarosz Lira.hu: https://www.lira.hu/hu/ekonyv/szorakoztato-irodalom-1/sci-fi/ikarosz-ekonyv-epub-mobi-1 A könyv az Amazon amerikai oldalán 4.2-es értékelésnél áll jelenleg és nagyon jó írásos visszajelzéseket kaptam olyan olvasóktól, akik valóban megvásároltak és olvasták a könyvet: Remélem a magyar olvasóknak is tetszeni fog. Bugarszki Zsolt

A Mítosz regényei (Az Első Sol, és az IKAROSZ) a közeli jövőben, egy krízisben lévő Föld korában kezdődnek. Mivel a történetet mindig egy-egy szereplő személyes nézőpontjából mesélem el, sehol nincs benne egy nagy világpolitikai esszé vagy történelemkönyv. Ahogy a valós életben is, a történelem átrobog egy ember életén. A hátteret apró morzsákból kell összerakni. Most egy blogbejegyzés erejéig kilépek ebből a nézőpontból, és megmutatom, mi történt a Földön, mit hagytak maguk mögött azok, akik úgy döntöttek, hogy a Marsra költöznek. Egy fontos kitétel előre: ez a politikai berendezkedés nem napjaink politikájára adott burkolt reakció. A célja dramaturgiai: egy olyan Földet akartam, ahol a krízis miatt sokak számára még a gyilkos, zord Mars is vonzóbb, mint otthon maradni. Egy új kezdet ígérete. A geopolitika ennek az alaphelyzetnek a megteremtését szolgálja. Fikció, még ha néhol napjaink viszonyaiból is indul ki. Az Első Sol 2083-ban kezdődik, amikor a marsi telepek már több mint 25 éve léteznek. De nézzük, mi vezetett idáig a Földön. Klímakatasztrófa és a régi rend összeomlása A klímakatasztrófa a mindennapok valóságává vált. Egész országok váltak működésképtelenné. Elsősorban a globális dél fejlődő országai , de a feszültség mindenhol nőtt. Szélsőséges pártok kerültek hatalomra, a radikális megoldások kora jött el. Azok az országok, amelyekre már korábban is a rossz kormányzás volt jellemző, kártyavárként omlottak össze. Ennek első nagy példája Oroszország volt. A folyamatos konfrontáció és a belső problémák külső ellenségképpel való elfedése egy feszült világpolitikai helyzetben odáig fajult, hogy ez a külső ellenségkép egy ponton életre kelt. Az északi hajózási útvonalak háborúja A felmelegedés miatt megnyíltak az északi tengeri útvonalak. Hihetetlenül felértékelődött Szibéria és az orosz északi partvidék, amin keresztül új kereskedelmi folyosó nyílt, amit egy folyamatosan zsaroló, keresztbe tevő orosz állam próbált ellehetetleníteni. Oroszország ezzel három ellenséget rántott magára. Az USA, az EU és Kína – ritka pillanatként egy pergőtűz-szövetségben – együtt állították meg az orosz rulettet: Az EU, addigra jobb-, sőt szélsőjobboldali erők befolyása alá kerülve, a korábbi emberi jogi és szabadkereskedelmi retorika helyett a történelemből ismerős birodalmi reflexeket vette elő. Amikor az oroszok a Sanghaj és Rotterdam/Antwerpen közti északi kereskedelmi utakat kezdték veszélyeztetni, az EU-nak nem okozott lelkiismereti gondot elfoglalni Oroszország északnyugati részét a Balti-térségtől az Urál nyugati lejtőjéig, majdnem Moszkváig. Szentpétervár ostroma svéd vezetéssel a konfliktus egyik ikonikus pillanata. Ebben az ostromban vesz részt védőként Ivanov őrnagy, Misa Volkov, de az EU fronton harcol (igaz máshol, Kurszk térségében) Koljakov is. Az EU oldalán harcol az észt Kertu Pärn és a magyar Kovács Bálint. Mind szerepelnek az Első Solban vagy az Ikaroszban és a Marson hozza őket össze a sors. Az USA hasonló okokból megszállta az Alaszka és az Urál keleti lába közti, kb. 100 km-es északi tengerparti sávot. Kína eleinte hivatalosan csak stabilizál közvetít, aztán opportunista módon kihasználja Oroszország meggyengülését, és lerohanja Szibériát. (Erre a 60-as években már volt egy gyenge kísérlet, amit a Szovjetunió szinte az indulása pillanatában megállított.) Most viszont a Kína kés a vajban módjára halad előre, ráülve a teljes orosz nyersanyagkészletre. Elena Markova Novoszibirszkben nő föl, itt éli át a kínai megszállást, a bátyját elviszik katonának. Ő maga tizenévesként az ellenállás tagjaként bújkál majd Moszkvába szökik, ahol végre elkezdheti az egyetemet. Az Első Sol teljes egészében az ő Marsra érkezését dolgozza fel. (Elena részletes életrajza hamarosan magyarul is elérhető lesz.) A tengeri kereskedelem – északon és délen is – az USA–EU–Kína hármas ellenőrzése alá kerül. A többieknek ebben már nem osztanak lapot. Hozzávetőleges térkép a könyv világának Oroszországáról Egy fontos megjegyzés Kínáról A Mítosz univerzumában Kína fikciós ország. Ezt főleg az Ikarosz olvasói már tudják. Fikciós abban az értelemben, hogy a ma ismert kommunista Kína ebben a világban sosem létezett: nem volt Mao Ce-tung, nem volt a Nagy Menetelés, nem volt kulturális forradalom. A birodalom a császár vezetésével él tovább a mai napig. Tajvan is mindig is Kína része volt, sosem szakadt el, mert nem volt miből. A tajvani chipgyártás és a ma ismert kínai technológiai ugrás viszont megvan, csak épp a császári Kína részeként. Ennek a kínának a telepét vezeti Li Igazgató, itt dolgozik Dr. Huang Qian, itt harcol Feng tizedes és itt él a lánya Wei Wei. Őket mind az IKAROSZ könyvből ismerhetik az olvasók. Oroszország sorsa Oroszország elveszíti területének nagy részét: Nyugaton az Urál hegyláncig Északon az EU által svéd vezetéssel elfoglalt Szentpétervárig és a finnek által visszavett Karjaláig Délen a Kaukázusi „-sztánok" (Csecsenföld, Dagesztán stb.) függetlenné vált, de instabil, hadurak uralta területéig Keleten, délkeleten a Kína által elfoglalt Szibériáig A maradék Oroszország, Moszkva központtal, nagyjából az ukrán határig (Ukrajna eközben már rég EU-tag, erős hadsereggel), gyakorlatilag összeomlik. Oligarchák és hadurak váltják egymást a vezetésben, a krízis állandósul. Ez a politikai valóság húzódik meg Az Első Sol mögött. Ez csak egy szelet a Mítosz világából, egyik itt említett szál sincs kifejtve egyik megjelent könyvben sem. Inkább ablakok, amik egy-egy jövőbeli előzménytörténet felé nyitnak.

Szingapúrban élő magyar sci-fi szerző vagyok. Nem ebből élek, ez inkább kedvtelés, a saját kreatív energiáim kiélése. Innovációval és társadalmi fenntarthatósággal kapcsolatos tárgyakat oktatok egy szingapúri iskolában. Nagyon érdekel a technológia, de nem önmagáért, hanem az emberekre tett hatása miatt. Tesztolvasókat keresek. Olyan embereket, akiknek van kedve és ideje fejezetenként végigolvasni a kb. 120-150 oldalas kisregényt és meghatározott tematika szerint visszajelzéseket adni. A jelentkezéshez készítettem egy rövid formátumot: https://forms.gle/T1gZh3pEjZoHahMh9 Tavaly jelent meg az első sci-fi könyvem ICARUS címen saját kiadásban, ami most már elektronikus könyv formájában magyarul is elérhető. Egy lassan építkező, összetett nagyregény, ami az első marsi telepesek életét és viszontagságait mutatja be. A könyvet lehet olvasni hard sci-fi technológiai szemmel, politikai thrillerként, a mesterséges intelligencia lehetséges jövőjéről szóló elmélkedésként és egy emberi történetként is különböző kultúrák szemszögén keresztül. Az első könyv hamarosan elérhető lesz magyarul is. Most a második könyvön dolgozom, ami az ICARUS egyik előzmény története és egyetlen marsi telep, az orosz Vosztok telep történetét dolgozza fel Elena Markova főmérnök szemszögéből. Ez egy jóval kisebb léptékű kisregény, kevesebb szereplővel. Ebben a könyvben is jelentős szerep jut a technológiának, de egy sajátos csavarral. Az orosz telep elhanyagolt, lerobbant, diszfunkcionális bányatelep a Marson. Én gyerekkoromban Tatabányán, egy bányavárosban nőttem fel, a könyv ipari világát a szocialista nagyvállalatok groteszk világa ihlette. Azoknak ajánlom, akik szeretik a mérnöki szempontú, technológiai, ipari világot. De azoknak is érdekes lehet a könyv, akik ennek a világnak a karaktereit szeretik. Én nagyon szerettem Bohumil Hrabal könyveit a vicces, sokszor karikatúra-szerű szereplőivel, vagy rám nagy hatással volt Jiri Menzel "Az én kis falum" filmje is. Sokat merítettem az ő világukból, bár az én megközelítésem egy kicsit komorabb, drámaibb és beleültettem az egészet a közeli jövő egy elképzelt világába. Hogyan működik a tesztolvasás? E-mailben küldöm el az egyes fejezeteket. A levélben felteszek pár kérdést, a visszajelzést megírhatod azok mentén vagy a saját logikád szerint is. Bármikor megállhatsz az olvasással és visszajelzéssel mindenféle kötelezettség nélkül. Én akkor küldöm a következő részt, amikor az előző visszajelzését megküldted és jelezted, hogy szeretnél további részeket olvasni. A könyv a magyar piacon kizárólag e-könyv formátumban fog megjelenni. Minden jelentkező tesztolvasónak a végleges verzióból fel tudok ajánlani egy ingyenes e-book példányt ePub vagy PDF formátumban. Ha bámilyen további kérdésetek van, elérhető vagyok a zsoltbugarszki@gmail.com email címen. Bugarszki Zsolt

They look at each other. A soldier moving toward the front. An AI preparing to save lives. Then they move on. We brought war with us. To a new world. Nothing really changed. AI sees it all. It still doesn’t repeat what we do. So why doesn’t it? 👉 Next post →

ICARUS is a high-stakes science fiction novel about survival, rebellion, and fragile hope on the first human colonies of Mars. It follows the struggles of pioneers caught between corporate interests, geopolitical rivalries, and the unforgiving Martian environment. At its heart, ICARUS is both an intimate drama and a sweeping chronicle of humanity’s attempt to start over on the Red Planet. Until now, the book has been available through Amazon and, most recently, Google Play Books. These platforms are great for global distribution and discovery, but they are also giant storefronts where an indie book like mine can easily get buried under thousands of new releases every day. That’s why I’m excited to share a new way to read ICARUS: directly from me, via Gumroad. Gumroad is an independent platform designed to give creators direct control over their work. Instead of going through big retailers, Gumroad lets me sell the book straight to you. When you buy ICARUS on Gumroad, you instantly receive both the EPUB (for e-readers and apps like Google Play Books, Apple Books, or Kobo) and the PDF (print-ready, easy to read on any device). One purchase, two formats, with no restrictions. But more importantly, Gumroad removes the middleman. Your support goes directly to me as the author, without the commissions and algorithm games of the large platforms. It also opens a direct line between us. Gumroad has a built-in community space where I can share updates, behind-the-scenes notes, extra artwork, or even ask for your feedback on future projects. It’s not just about selling a book; it’s about building a connection between writer and reader. For readers, buying indie means joining the journey at its most authentic level. Every purchase, every page read, helps me continue writing, developing new stories, and expanding the world of ICARUS. Instead of being one name lost in a massive bookstore, here your support has a real impact, and you can see the results in the growing creative universe of The Mars Chronicles. So, if you’d like to explore the world of ICARUS while supporting independent publishing, you can now do so directly. Instant download, both formats included, and the knowledge that you’re helping fuel a truly indie sci-fi project. Mars is harsh, but with readers like you, the journey is worth it. 👉 Get ICARUS on Gumroad